Végre elkészült egy olyan gyerekfilm is, amit a felnőttek is minden további nélkül képesek élvezni - persze, ha komálják az enyhén megszállott rendezőt.

Egyszer volt, hol nem volt egy Tim Burton, aki úgy határozott, hogy miután kvázi két évenként meglepi a világot valamilyen timburtonös látásmódú filmmel (Nagy hal, Álmosvölgy legendája, Támad a Mars!, Ed Wood, Ollókezű Edward, Beetlejuice, Batman 1-2) 2005 dupla adagot vesz be szokásos gyógyszeréből és két filmmel kápráztatja el rajongóit. Az egyiket, a Karácsonyi lidércnyomásra hajazó báb-animációs Corpse Bride-ot a jövő hónapban mutatják be Amerikában, de a másik, a Charlie és a csokigyár alig egy hónappal a kinti premier után hozzánk is elért.

A Charlie és a csokigyár alapjául szolgáló elég sötét tónusú gyerekkönyvet az itthon inkább Meghökkentő meséiről ismert Roald Dahl írta, és az USA-ban bizony hatalmas kultuszstátuszba is emelkedett a könyv - akárcsak mondjuk a nemrég ugyancsak feldolgozott Dr. Seuss-féle Grincs -, míg nálunk szinte teljesen ismeretlen maradt. Persze az Animus kiadó megjelentette a könyvet Karcsi és a csokigyár címmel, ami nyilván nem lett itthon bestseller, de legalább lesznek az országban olyanok, akik néminemű előképzettséggel ülnek be a Nagy Fehér Vászon elé kukoricát ropogtatni.

A sztori szerint, amit az előzetes jól az orrunkra köt, Charlie szegény, mint a templom egere, a család (papa, mama, 2 nagyi, 2 nagyfater) általában káposztát eszik káposztával, mindezek ellenére zokszó nem hagyja el a házat. A cselekmény másik szálán az excentrikus Willi Wonka (a könyv ismerőinek: Vonka Vilmos) - aki egy dolgozók nélküli csokigyárat tulajdonol - meghirdet egy gyárlátogatást annak az öt szerencsés gyereknek, akik megtalálják a Wonka-féle csokikba elrejtett aranytallérok egyikét. Szegény Charlie ennek a jegynek reményébe nyitja ki szülinapi ajándékát, az évenkénti egyetlen csokiját, amiben mindenki meglepetésére...

Szögezzünk le pár dolgot. A film először is Tim Burton film, és csak másodszor gyerekfilm. Másodszor pedig ugye egy feldolgozás, hiszen Gene Wilder főszereplésével már 1971-ben készült egy amolyan horror-gyerekfilm a könyvből. Harmadszor pedig, aki a trailer megtekintése után a filmet valami gyerekes idétlenségnek tartotta, az is adjon neki egy esélyt, mert egyáltalán nem olyan gyerekes idétlenség, hanem cukormázba csomagolt kőkemény mese, aminek szenzációs látványvilága szinte mindenkit le fog nyűgözni. Tim Burton ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy minél kevesebb CGI-t tartalmazzon a film, ezért igazi csokifolyótól kezdve, a rengeteg trenírozott mókuson át egészen a kellő hatás érdekében több tucatszor felvett jelenetekig minden megtalálható a filmben. Roald Dahl sztoriját remekül mentette át filmvászonra a Nagy hal forgatókönyvírója, John August, és ugyancsak nagyszerűek lettek a Danny Elfman által megírt és előadott musicalbetétek.

Színészfronton talán jobb nem is lehetne a film. Bár érdekes elképzelni, hogy miképp nézett volna ki a többi Willy Wonka-aspiráns a filmben (Robin Williams, Steve Martin, Marilyn Manson, Nicolas Cage vagy Christopher Walken), az ember úgy érzi, hogy a Burtonnel már ötödjére együtt dolgozó Johnny Depp a legjobb Vonka Vilmos mind közül. Arcjátéka, a (kifejezetten korrekt magyar) szinkronban elvesző szójátékai ("Don't push my buttons!"), valamint hanghordozása és reakció láttán/hallatán nehéz elképzelni, hogy ez az ember más szerepet is képes eljátszani.

Az elsőfilmes gyerekek parádésan hozzák magukat, remek játékuk segítségével megszemélyesített utálatos gyerekkaraktereket látva a felnőtt ember minden szelídségét eldobva azonnal Martens doktor általi kezelésre utalná látványosan tükörsimára sminkelt arcukat. A Karcsit játszó Freddie Highmore (Én, Pán Péter) pedig bebetonozta magát az aranyos kisfiú szerepbe és ismét bebizonyította, hogy megvan az az ember, akivel Dakota Fanning 10 év múlva hollywoodi pletykalapok címlapjain fog enyelegni. Persze az egész show-t egy ismeretlen, alacsony fószer viszi el, Depp Roy, aki egymaga személyesíti meg a sokszáz umpa-lumpát, akik segítségével Wonka úr a csokit gyártja. Rengeteg karakter bőrébe kell a fura emberkének belebújnia, ráadásul sokszor felvett önmagával musicalszámokat és heavy metal-paródiákat is előad - hihetetlen munka állhat mögötte.

A film milyenségéről a mellékkörülményekről szóló kritikusi ömlengés mellett vajmi kevés szó esett - érjük be annyival, hogy jó, mert Tim Burton egy állat (figyelem, a szerző nem Tim Burton fetisiszta), aki egy gyerekfilmet is képes kvázi thrillerré átalakítani és minden korosztály számára élvezhetővé tenni. Vett egy szép családi film kezdetet, utána belőtte magát és egy egyórás csokigyári tripre hív minket, hogy ismét családi filmként zárja le a történetet tanulságokkal megspékelve. Persze közel sem tökéletes Willy Wonka kalandjának új köntösbe bújtatása, de az, hogy egyes szereplők a műfajnak megfelelően olykor túljátszák szerepüket, vagy hogy a csili-vili világ és a sok ugrabugra biztos, hogy nem mindenkinek jön be nem sok gondot lehet felfedezni - még a kötelezően szirupos befejezés sem csöpög annyira a vászonról. Persze azoknak, akik nem nagyon vevők Burton stílusára, vagy az érzelmes gyerekmesékre, nem nagyon fog bejönni a film, de a többiek jó része biztosan kellemesen fog szórakozni.

Tehát, amellett, hogy a Charlie és a csokigyár borzasztóan látványos, még súlyos tanulságokat is hordoz magával, amik lehet, hogy a legkisebbek számára túl durvának tűnhetnek (és az irodalmi háttér megléte nélkül ezért elég kicsi az esélye az amerikaihoz hasonló kasszarobbantásnak - az USA-ban 200 millió dollár felé tart a film bevétele), de legalább nagy valószínűséggel örök életre leszoknak a mértéktelen csokievésről, rágózásról vagy tévézésről, és repesve fogják várni, hogy esetleg elkészül-e a könyv folytatásának, a Karcsi és az üvegliftnek is a filmes adaptációja.