"A hegytető közepén feküdt a Kőtábla. Félelmetesen hatalmas, szürke kőtábla volt, ami négy kisebb, laposra csiszolt kőlábon nyugodott. Nagyon réginek látszott. Különféle figurák, vonalak voltak rávésve. Talán egy ismeretlen nyelv betűi lehettek. Különös érzés járta át őket.

 A másik érdekesség egy sátor volt a tisztáson. Gyönyörű sátor! Különösen most, amikor a lenyugvó nap sugarai éppen megvilágították. Az anyaga sárga selyem, karmazsin, bársony volt, amit vasszögekkel erősítettek a földhöz. Fölötte, a magasban, hosszú rúdon zászlót lobogtatott a szél. Ugrani készülő oroszlánt hímeztek a közepébe.

 A tenger felől jövő fuvallat szünet nélkül lebegtette. Mialatt a látványban gyönyörködtek, valahol muzsika zendült. Odanéztek. Végre láthatták azt, amiért elindultak. Aslan magasodott ki különféle élőlények csoportjából. Félkör alakban gyűltek köréje: a Fák királynői, jó asszonyok (a mi bolygónkon nem léteznek), akik húros hangszereken játszottak, ők szolgáltatták a zenét. Négy megtermett kentaur is volt közöttük. Lóhoz hasonlító testrészük az angol nemes telivérekre emlékeztetett; emberi testrészeik óriásra nőttek. Volt még ott egyszarvú, bika emberi fejjel, pelikán, sas és egy nagy kutya is. Szorosan Aslan mellett két leopárd állt. Egyikük a koronát tartotta, másik a jogart. Ami Aslant illeti, sem a hódok, sem a gyerekek nem tudták, hogyan közelítsenek feléje. Azok, akik még sosem jártak Narniában, úgy gondolhatták, egy dolog nem lehet egyszerre jó és rossz is. Ha Peterek így tapasztalták valamikor, most meggyőződhettek az ellenkezőjéről.

 Mikor Aslan arcába néztek, megpillantották aranyszínű sörényét, és belemerültek nagy, királyhoz méltó, komoly, de ellenállhatatlan szemeibe. Minden porcikájuk remegni kezdett.

— Gyerünk! — súgta a hód papa.

— Nem, öné az elsőbbség! — noszogatta Peter.

— Nem igaz! Az emberek előbbrevalók, mint az állatok — súgta vissza a hód.

— Susan! Mi lesz? Előbb a lányok, utána a fiúk.

— Nem. Te vagy a legöregebb — suttogta Susan.

Persze minél tovább húzták a dolgot, annál kényelmetlenebbül érezték magukat

 Végül Peter kötélnek állt. Kirántotta a kardját, szalutált, majd így szólt a többiekhez.

— Gyertek! Csak szorosan egymás mellett.

Odaérve köszöntötte az oroszlánt.

— Eljöttünk, Aslan.

— Üdvözöllek, Peter, Ádám fia. Üdvözöllek Susan és Lucy, Éva lányai. Isten hozott hód mama, hód papa.

 Hangja mély és lágy zengésű volt, valahogy kiűzte belőlük a félelmet.

 Boldognak és nyugodtnak érezték magukat. Nem volt kényelmetlen csak állni és hallgatni.

— De hol van a negyedik? — kérdezte Aslan.

— Megpróbált elárulni bennünket és átállt a Fehér Boszorkányhoz, ó, Aslan — nyögte hajlongva hód papa.

Peter úgy érezte, beszélnie kell.

— Én is ludas vagyok benne. Haragudtam rá, és talán elkeseredettségében cselekedett.

 Aslan nem fenyegetőzött, nem is szidta Petert, csak állt némán és nézte a fiút azokkal a csodálatos nagy szemeivel. Érezték, hogy ehhez nincs mit hozzátenni.

— Kérlek, Aslan, mondd meg, meg lehet Edmundot menteni?